Aranycsillag…
2009 június 7. | Szerző: Napkelet
Aranycsillag
Volt egyszer egy önző, rossz szívű kisleány, aki soha senkinek nem
adott, soha senkivel jót nem tett. Hiába mondták neki, hogy csak a jó
gyermekeket szereti az Isten, és hogy csak a jó gyermekeknek van
aranycsillagjuk az égen. Ő ezt nem hitte el, hanem továbbra is rossz
szívű és önző maradt.
Egy nap megint elkergetett egy szegény gyermeket, amiért meg merte
érinteni az ő játékát, és még csúfondárosan utána is kiáltott:
– Szégyelld magad, hogy nincsen semmid, és az enyémre szorultál!
Alighogy ezt kimondta, úgy érezte, hogy sűrű fátyol borul szemei elé,
és egyszerre emelkedni kezd vele a föld. Amint ismét kinyitotta szemét,
a mennyországban találta magát, ahol gyönyörű, sugárzó világoskék volt
minden. Kékek voltak az erdők, mezők, ligetek, folyók, hegyek. Bizony
gyönyörű azúrkék volt itt minden. A kisleány körülnézett és amint jól
kinyitotta a szemét, egy hófehér szárnyú kis angyalt pillantott meg. Rá
is szólt mindjárt:
– Légy szíves, kis angyal, vezess körül a mennyországban, mert szeretném megtalálni az én aranycsillagomat.
Az angyalka rámosolygott.
– Örömmel megyek veled, mert remélem, jó gyermek voltál a földön, és nem járunk majd hiába.
Ezzel karon fogta őt, és vezetni kezdte. Először is egy óriási ezüstős tóhoz értek.
– Hát itt mi van? – érdeklődött a leányka.
– Ez a holdvilág birodalma. Innét viszik le esténként az ezüstfényt a
földre, hogy bevilágítsa az utat a szegény embereknek – felelte az
angyal.
Amint tovább értek, szépséges ifjú leánykával találkoztak, aki
harmatcsöppel teli korsót vitt a karján. A kisleány mindjárt
megkérdezte, hogy kicsoda.
– Ő a hajnal – felelte az angyalka. – Látod, ezt a nehéz korsót viszi mindig, hogy megöntözze reggelenként a szomjas virágokat.
Amint továbbértek, megint találkoztak egy gyönyörű szép fiatal leánnyal, aki aranygolyókkal játszadozott.
– Napsugár királykisasszony – mondta mindjárt az angyalka – Játék
közben elhullajt egy-egy aranygolyót, s olyankor lent ki süt az aranyos
napocska, hogy fényt és meleget sugározzon azokra, akik fáznak és
szenvednek. Bizony idefent mindenkinek nemes hivatása van.
A kisleány most egyszerre tömérdek gyémántcsillagot pillantott meg,
melyek mindegyike mögött egy-egy fehér szárnyas kis angyal állott.
Egyszerre tapsolni kezdett nagy örömében.
– Oh Istenkém, milyen gyönyörűek! – Oh, vajon melyik lehet az én csillagom?
– Keressük meg! – ajánlotta az angyalka.
Aztán el kezdték olvasgatni a neveket, mert bizony valahány csillag belsejében egy-egy kisleány neve volt beírva.
– Ez nem a tiéd, ez sem, ez sem! – mondta egyre az angyalka.
A kisleány pedig egyre szomorúbb lett. Végre az utolsó csillaghoz érkeztek.
A leányka kiáltozni kezdett:
– Ez bizonyára az én csillagom, ugye jóságos angyal, ez az én csillagom?
– Majd mindjárt meglátjuk – válaszolta az angyalka.
Már egészen közel értek a szép, fényes aranycsillaghoz és nézték, hogy
milyen név van beírva. De a csillag üres volt, nem állott semmilyen név
rajta. A kisleánynak nagyot dobbant a szíve, és egyetlen szót sem mert
többé szólni. Az angyal pedig rámutatott a csillagra, és így szólt
hozzá:
– Látod, ez lett volna a te csillagod, ha jót cselekedtél volna a földön.
De mert mindenkihez rossz szívű voltál, és elkergetted a szegény
leánykát, aki játszani akart a te játékaiddal, hát megharagudott rád az
Istenke és nem adott neked csillagot.
– Óh Istenem! – sírt fel hangosan a kisleány. Ha jóvátehetném, ha csak
még egyszer jóvátehetném a hibámat, én mindenkihez jó és szíves lennék.
Sohasem kergetném el többé a szegényeket.
Amint ezt kimondta, egyszerre úgy érezte, hogy két puha kéz lefelé
viszi. S egyszerre csak fehér vánkosok közt találta magát. Megdörzsölte
a szemét és látta, hogy az ágyában fekszik, és most már látta, hogy
csak álmodott. Gyorsan az ablakra pillantott, és látta, hogy az aranyos
napocska fényesen besüt a szobába.
– Mindent, mindent jóváteszek! – sikoltotta ekkor boldogan. – Ezentúl
mindig adni fogok a szegényeknek, és nem kergetem többé el őket. Azt
akarom, hogy ha még egyszer felkerülök a mennyországba, hát nekem is
legyen arany csillagocskám.
És be is tartotta a szavát. Aranyos szívű, földön járó kis angyal lett belőle.
2009 április 11. | Szerző: Napkelet
Én kis kertész legény vagyok,
rózsavízzel locsolkodok!
Úgy locsolom a lányokat,
mint kertész a virágokat!
Szabad-e locsolni?
…….
Én még kicsi vagyok,
verset mondani nem tudok.
Majd jönnek a nagyok,
mondanak azok.
Szabad-e locsolni?
…….
Jó reggelt, jó reggelt,
kedves liliomszál!
Megöntözlek rózsavízzel,
hogy ne hervadozzál!
Kerek erdőn jártam,
piros tojást láttam.
Bárány húzta rengő kocsin.
Mindjárt ideszálltam.
Nesze hát a rózsavíz,
gyöngyöm, gyöngyvirágom!
Hol a tojás, piros tojás?
Tarisznyámba várom!
Szabad-e locsolni?
2009 március 23. | Szerző: Napkelet
Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
–
Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik,
útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi
zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek,
mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az
egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a
házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A
kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy
vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és
a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No,
elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a
kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek
mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt.
Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün,
sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a
kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska
merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
–
Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A
bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő
fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No,
útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy
hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy
rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a
szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó
erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg
sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
–
Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka,
hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg
nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja
vacogunk!
Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S
akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka
csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az
ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
–
Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. –
Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok,
úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített
egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több –
egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a
sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le
az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy
megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az
égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt
odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és
azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a
napon melegszenek.
Szlovák népmese
Mészöly Miklós feldolgozása
2009 március 13. | Szerző: Napkelet
Itt a tavasz. / Gazdag Erzsi verse/
Itt a tavasz!
Itt van! Itt!
A barackfa kivirít!
Virágcsipke
minden ág.
Csupa virág a világ.
Méhek szállnak
csapatban,
egész méhe-vihar van.
Lepkék, hangyák,
bogarak
napsugárban zsonganak.
Falu végén,
a réten
gólya sétál kevélyen.
Csõre csattog:
kelepel.
Kérdi: “Van-e eledel ?”
Hét mezõben
valahol
traktor dübög, zakatol.
Traktor dübög,
muzsikál,
hét mezõben áll a bál.
Hát a három
cimbora:
eke, henger, borona.
Mi dolga van.
mit csinál ?
Vetõgéppel szaladgál.
Õszi búza
zöldell már.
Kicsi haris benne jár.
Zöld búzában
fia-nyúl
bukfencezni most tanul.
Tojáshéjból
kiscsibe
most lép a nap elibe.
Kicsi kacsa
mondja: “Sáp!
Be gyönyörû a világ!”
Tarka boci,
bicegõ,
rétre mehet, ha megnõ.
Ma lett éppen
egynapos.
Azért ilyen aranyos
Hát a fecske
mit csinál ?
Csõrében egy szénaszál.
Fészket épít
magának
meg a hét kisfiának.
Kiscsikó fut –
futtában
csengõ cseng a nyakában.
Kicsi csengõ,
kiscsikó,
futni és csengetni jó.
2009 március 12. | Szerző: Napkelet
Devecseri Gábor verse.
Tréfás állatkerti útmutató
Ez a cinke oly picinke,
falevélbõl van az inge,
pókhálóból a
szoknyája,
makkhéjból a csizmácskája.
Csak füvön élt a kis zebra,
de most rákapott a zabra;
végül is elvitték Szobra,
ott oktatják szebbre-jobbra.
“Apám – így szól a kis bálna -,
hadd mehessek el a bálba.”
“Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.”
Mért tanulnak a kis vércsék?
Azért, hogy a leckét értsék.
Tanítójuk egy hasas,
pápaszemes, lomha sas.
“Ne ugrándozz, ne táncolj,
ne bomolj,
az iskolás fiúcska mind komoly.”
Garázda kölykét inti így a moly.
Fekete az ablakpárkány,
rákönyököl a kis sárkány;
hat feje néz az utcára,
egy a leckét bent biflázza.
2009 március 1. | Szerző: Napkelet
Zelk Zoltán: Tavaszi dal
Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
– elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én.
Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi, hová mégy?
– se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!
Egy, kettő, három, négy,
te kis madár, vígan légy!
Olyan szépen daloljál,
szebb legyen a tavasznál!
2009 február 14. | Szerző: Napkelet
A Valentin-nap mai formája Magyarországon csak
1990-ben éledt fel, Szent Valentin emlékére ezen a napon világszerte
megajándékozzák szeretteiket az emberek. Az ünnep két történetre
vezethető vissza: a római birodalomban február 15.-ét Juno istenasszony
tiszteletére ünnepelték és ott is a tavasz hírnökének, a fiatal
szerelmesen ünnepének ismerték. Kr. u. 496-ban Gelasius pápa
elrendelte, hogy az addigi Lupercalia ünnep helyett egy nappal
korábban, február 14.-én Szent Valentinre emlékezzenek, aki II.
Claudius császár idején, a III. században börtönözték be, mert a
keresztény vallást követte. A történet szerint a börtönőr leányának
visszaadta a látását. Mielőtt 270. február 14-én kivégezték, a leánynak
egy üzenetet küldött: “A Te Valentinod.” Így vált az aláírás az egymást
szerető fiatalok, az egymásra szeretettel gondolók rövid, őszinte
üzenetévé az egész világon.
Az angolok már 1446-ban ünnepelték ezt a napot. Az 1700-as években
divatossá váltak a Valentin-verseskötetek. A XIX. században már
üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek ezen a napon.
Valentin napot azért tartják, hogy megünnepeljék egy szent emlékét, aki
tisztelte a szerelmet és a romantikát. Ilyenkor az emberek szerelmes
üzeneteket cserélnek. Mások szerint később sokan összetévesztették a
norman-francia ‘galantin’ szóval, ami szerelmest jelent. Az idők során
a két hiedelem összefonódott, ezért Szent Valentinra úgy emlékeznek
most, mint a szerelmesek védőszentjére.
2009 július 6. | Szerző: Napkelet
Horváth Imre: Mit kívánjak nyárra?
Homokvárhoz: kupacot,
Horgászoknak: kukacot,
Hegymászóknak: nagy hegyet,
hűs fagyihoz: friss tejet,
folyópartra: fát, nagyot,
vakációt – száz napot!
Oldal ajánlása emailben
X